FC Jászszentandrás – Kunhegyes ESE 1-1 (1-0)
Az egyhetes szünet után a másodosztály hátsó harmadába tartozó Jászszentandrás volt a soron következő ellenfele a KESE csapatának. A jászságiakat a nyár végén 9-1-es eredménnyel küldtük haza, így a nem túl biztató előjelek ellenére is esélyesnek látszott csapatunk a győzelemre, bár tudtuk, hogy idegenben egyáltalán nem lesz könnyű mérkőzés, mert otthonában ellenfelünk nem szokta olcsón adni a bőrét, sőt kifejezetten megszenvedteti vendégeit. Nehéz meccsen elért győzelemre számítottunk, ehhez képest a végén örülnünk kellett a döntetlennek.
Csapatunk felkészülése lezajlott, bár voltak hiányosságok, de az edzéseken a többség elvégezte a tervezett edzésmunkát, hiányzók ugyan mindig voltak, de összességében átlagosan 11-12 játékos jelen volt. Nem volt sétagalopp, elég keményen dolgoztak a fiúk, az edzőmeccseken bár nem volt brillírozás, de a megyei I-es ellenfelek ellen is helytálltunk, annak ellenére, hogy ott sem volt sosem ideális a játékoskeret. A nyitófordulóban lejátszott fontos meccsen nagyrészt uraltuk a játékot, az utolsó negyedórára azonban elfogytunk, és 2-1-es vezetésről 4-2-re elbuktuk a találkozót. A másodosztály mezőnyében jó csapatnak számító Szászberek ellen ez önmagában nem lett volna tragédia, ráadásul az eleve tartalékos csapatunkat sérülések is sújtották, de a középpályánk elfáradása, emiatt a védekezése, és taktikai hiba is közrejátszott abban, hogy fordított a pályaválasztó. Aztán jött egy hétvége játszunk, nem játszunk bizonytalansággal, és ezek a zűrös “szabadnapok” már hagyományosan nem szoktak csapatunknak jót tenni. Jászszentandrásra szintén úgy utaztunk, hogy az őszi, ha jobban tetszik legjobb csapatunkból hiányzott Sós János, Rózsa István, Tyukodi Attila, Horváth László, Szász Tibor, akik korábban elég sokat tettek hozzá a csapat eredményeihez. Persze a szűkös kerethez jól jött volna még bárki, de mindig az a csapat a legjobb, amelyik felveszi a szerelést és kifut a pályára. Azt gondolom, hogy a minimális cél elérésére, a győzelem megszerzésére ennek az egyértelműen tartalékos csapatnak is alkalmasnak kellett volna lenni.
A kezdést követően rögtön az tűnt fel, hogy mennyivel motiváltabb a félelmetesnek egyáltalán nem nevezhető hazai csapat. Bár a labda sokkal többet volt nálunk, az ellenfél lelkes, zárt védekezésével könnyen megakadályozta, hogy a kényelmes, lassú, kevés futást bemutató, vállalkozó kedv nélküli támadójátékunk eredményre vezessen. Helyzet nemigen alakult, de amikor kialakult, akkor a talán elől egyedüliként igyekvő Szóládi Levente lövésébe kétszer is az utolsó pillanatban léptek bele a védők. Ennek ellenére volt még egy ordítóan nagy ziccerünk, de abból Kocsis Tamás közelről a kapus kezébe emelte a labdát a bal lábával, holott jobbal is a kapuba lőhette volna azt. Ezután jött a hideg zuhany. Talán az egyetlen olyan támadása volt a Jászszentandrásnak, ami veszélyt jelentett a kapunkra, amiből a huszadik perc tájékán vezetést szereztek. A jobb oldalunkon a fellépő – mondható rosszul helyezkedő – Tyukodi Roland mögé emelték be a labdát, amiből rögtön ziccerbe került a hazai támadó, aki balról, vagy 14 méterről, megcélozta a hosszú sarkot. A labdába Csontos Ádám csak beleütni tudott, de az így is a hosszú sarokba pattogott. A hazai vezetés után fokozódott valamelyest a támadójátékunk sebessége, de a hazaiak még inkább a védekezésükre helyezték a súlyt, és ezt eredményesen tették, ha kellett a szabálytalanságtól sem riadtak vissza, tördelték a játékot, ahogy tudták, és az időt is elkezdték látványosan húzni, amiben partnerre találtak a játékvezetőben is. A szabálytalanságok miatt többször is jó helyzetből jutottunk szabadrúgáshoz, amelyeket változatos módon nem sikerült gólra váltani, voltak sansztalan, a sorfalba lőtt, vagy a kaput el sem találó kísérletek, volt, hogy a kapus védte a lövést, de volt balszerencsés próbálkozás is, amikor kétszer is a kapufán csattant a labda. Gácsi Zsolt előbb a jobb, pár perccel később a bal kapufát találta el, amit a vert helyzetbe került hazai kapus is csak szemmel követett. Sajnos ezek voltak az első félidő legveszélyesebb jelenetei a csapatunk részéről.
A második játékrészben szinte állandóan a Jászszentandrás térfelén folyt a játék, a hazaiak foggal-körömmel őrizték az előnyüket, ezért azonban túl sokat nem kellett tenniük, mert a keveset mozgó támadóink nem túl sok feladat elé állították őket. A tizenhatos előteréig még könnyedén eljutottunk, de itt elfogyott a tudomány. A hazaiak ritkán jutottak el a kapunkig, nemigen tudtak izgalmas jelenetet teremteni a kapunk előtt. A hazaiak tördelték a játékot, húzták az időt, számukra kedvezően alakultak a dolgok, írható, hogy sokat tettek az eredmény tartásáért, és ez nagyon sokáig akár a győzelmet is jelenthette volna számukra. Megint voltak szabadrúgások, amelyeket a mezőnyben gyakran megítélt javunkra a spori, ezekből azonban nem lett igazi gólszerzési lehetőség. Aztán a félidő közepe táján már jókora, az eredményt befolyásoló hibát követett el a játékvezető a kárunkra. Szóládi Levente balról törhetett kapura, a labdát eltolta a hazai kapus mellett, aki megkésve próbált beavatkozni, elütötte a támadónkat. Ez országos tizenegyes lett volna, de valamiért nem merte befújni a sípmester. Ha ekkor sikerül egyenlíteni, akkor valószínűleg máshogy alakul a végeredmény is, hiszen az egyébként sem acélos hazai csapat nagyon várta már a meccs végét, kezdett fogyni a levegő számukra. Aztán néhány perc múlva ismét kaphattunk volna nagy esélyt az egyenlítésre, ekkor Balogh Eriket rúgták meg hátulról egészen jól hallhatóan, aki mivel kifelé mozgott, kiesett a büntető területen kívülre, a játékvezető lefújta a szabálytalanságot, de a tizenhatos vonalán 20 centivel kívülre tetette le a labdát. Ez az eset is minimum gyanús volt, de nagy valószínűséggel ismét egy büntetőtől fosztotta meg csapatunkat a sípmester. Volt még a hazai kapu előtt többször is olyan grundfoci, amikor igazából csak a közelben állók láthatták a labdát, estek-keltek a játékosok, de nem sikerült a hazai kapuba gyötörni az egyenlítő gólt. Már kezdett pirulni az arcunk, a szerényebb képességű Jászszentandrástól elszenvedett vereség miatt, amikor ismét – vagy tizenötödik alkalommal – biztató helyről jutottunk szabadrúgáshoz csapatunk, Szóládi Levente buktatásáért, a kaputól vagy 22 méterre, csaknem középről. Gácsi Zsolt állt a labda mögé, és jól eltalált lövéssel a kapu baloldalába csavarta a labdát. Ezzel sikerült legalább megmenteni az egyik pontot egy olyan meccsen, ahol a játék képe a alapján nyerni kellett volna, de a focinak egyáltalán nem jellemzője, hogy a végeredményt a játék képe határozza meg.
Az eddig lejátszott két mérkőzés alapján megállapítható, hogy beragadt csapatunk a tavaszi rajtnál. A folyamatos bizonytalanság – hol lesz meccs, hol nem lesz, mikor játszunk, mikor edzünk – sem tett jót, de az ellenfelek is hasonló helyzetben készülnek a meccsekre, illetve a játék körülményei is azonosak számukra, ezért inkább érdemes magunkban keresni a probléma okát. Egy dolog, hogy a folyamatosan hiányzó közel fél csapatra való játékos miatt állandóan keverni kell a kártyát, nagyobb problémának tűnik, hogy akaratban, lelkesedésben és időnként fegyelemben is fölénk nőtt eddigi mindkét ellenfelünk. Elsősorban ezen kell változtatni ahhoz, hogy előbbre lépjen a csapatunk, mert a létszám adott, nem tudjuk pályára varázsolni a hiányzókat, illetve erre hivatkozni saját magunk leértékelése és becsapása. Tehát változtatni kell a hozzáálláson, hogy eredményesebb legyen csapatunk, sokkal többet kell futni, elől bátrabban vállalkozni, mert helyzetek lövések nélkül a leggyengébb ellenfeleket sem fogjuk legyőzni. Végül csak megjegyzem, hogy amikor a csapatokat arra kötelezik, hogy defibrillátor legyen a sporttelepen, amire remélhetősen soha nem lesz semmi szükség, inkább arra kellene tenni a hangsúlyt, hogy a meccslabda legyen olyan minőségű, amely megüti a megyei másodosztály nem túl magas szintjét. Az pedig, hogy egy labdát milyen keményre fújnak fel, abban a játékvezetőnek is van szerepe.
A mérkőzésről készített – a megyei lapban megjelent – tudósítást olvasva, el kell ismerni, hogy korrekt igyekezett lenni a tudósító. Bár a cikk első felével nem igazán értek egyet, hogy a mérkőzés izgalmas, akár az osztályhoz képest is jó iramú lett volna, azt meg végképp némi elfogultsággal lehet írni, hogy mindkét oldalon lettek volna helyzetek. Korrekt volt, hogy a két kapufát megemlíti a tudósító, mint ahogy az is vitathatatlan, hogy a egyenlítenünk csak a meccs végén sikerült. A mi olvasatunkban a meccsen végig mezőnyfölényben játszottunk, jóval több lehetőségünk volt a gólszerzésre, mint a hazaiaknak. A játékvezető működésével a hazai csapatot segítette, de eredményt befolyásoló hibája csak a büntető(k) meg nem adásánál volt. Összességében azonban a KESE nem tett eleget azért, hogy győztesen zárja le a találkozót, ezért a szerencse is elpártolt tőle a kapufáknál. Ami azonban fontosabb, hogy a mutatott teljesítmény alapján nem is érdemelte meg csapatunk a három pontot, a cikk lényegében az eredmény igazságosságát sugallja, és sajnos ebben igaza is van. A következő mérkőzésen pedig szemléletben, akaratban, fegyelemben és sebességben sokkal többet kell tenni a győzelemért, legyen az ellenfél bármelyik csapat, akár az élmezőnyben található csapat, akár a sereghajtó.